Tájékoztatjuk, hogy keleti nyelvek és kultúrák (japán szakirányon) (BTK-BJAPÁ-NBHU) képzésének tanulmányi státusza változtatásra került. ’Abszolvált’ státuszról ’Diplomát szerzett’ státuszra.

Köszönjük, hogy eddig kitartott. Ja, nem. ><

Mindenesetre örömmel jelenthetem be, hogy a szóbelin átmentem~ Sőt, ami azt illeti, igazából minden ötös lett: a szakdoga, az írásbeli és a szóbeli államvizsga. Ne kérdezzétek, hogy csináltam, mert fogalmam sincs. Dóriya jakot áldozott értem, azt mondta. Csak ez lehetett az oka. U___U

De azért kanpai, ollé! *dirrdurr juhú juhú satöbbi*

Nem volt egy könnyű menet, sokszor azt hittem, hogy megesz az ideg és nem fog sikerülni, többször volt, hogy úgy éreztem, hagyom a fenébe az egészet, úgysem fog menni, de valahogy mégis eljutottam ide. 

És elkezdtem lassú számokat hallgatni, és most elkapott a dolog szomorú része. ><
Amikor le kellett adni a könyvtári papírt, hogy nincs könyves tartozásunk, akkor jöttem rá, hogy az egyik kari könyvtárban még sosem voltam, pedig baromi jól néz ki. Csak már nem is leszek ott soha. :') Búcsút mondtam a szakunk könyvtárának is, megsimogattam a kedvenc könyvemet, ami meghozta a lelkesedésemet a szakdogaíráshoz, egy baromi szuper könyvet, amiben rengeteg segítséget leltem az idzsime kérdésköréről. Még az volt a szerencse, hogy Lizzel mentem, aki ilyen szempontból a földön tartott, mert ha ő nincs ott, akkor tuti sírok. Nem szeretem az ilyen búcsúkat. Pláne, mikor a szóbeli után rájöttünk a velem ott maradt Hanna-sannal, hogy utoljára látjuk azt a helyet is... Nem volt jó érzés, hiába vártuk annyira, hogy vége legyen.

Bár maga ez, hogy vége van, nagyon jó érzés, szinte hihetetlen még mindig. Nincs semmi dolgom az égvilágon (már úgy sürgősebb), nem kell semmmmmmmmire tanulnom, és hogy minden ötös lett, tényleg nem tudom felfogni.

Ja, igen, az, hogy nincs semmi dolgom, még azért is lehet, mert *dobpergést ismét* kaptam munkát~ Bezony! Jelentkeztem az egyik pesti nyelviskolába, és felvettek egy tanfolyamra japántanárnak! Nem, ezt sem tudtam elhinni. *lucky lucky watashi*
Mondjuk erre azért még készülnöm kell, teljesen magabiztos és határozott akarok lenni, valamint mindenképpen szeretném, ha a diákok is jó szájízzel jönnének majd órára. :) 

Hát, így ennyit tudok mondani hirtelen. Illetve nem, mert tudnék megannyi mindenről beszélni még, de mind csak a csacsogós része lenne a dolognak, és a fenébe is, elérzékenyültem, este van, öreg vagyok én már az ilyenhez. (Igen, esténként előjön a hisztis és/vagy sírós kisasszonyka belőlem.)

Úgyhogy jók legyetek! Beszéltem mostanában Nettyvel (Netty, régi szép idők, aaah ♥), aki azt mondta, hiányolja a chatet és/vagy kommentszekciót. Nem tudom, Ti többiek hogy vagytok vele, hiányoznak-e ezek, mindenesetre nagyon elgondolkodtam, és bár szerintem nem teszem vissza egyiket sem, de talán valami nagy olvasói chatelést vagy egy-kétnapos kommentes beszélgetést majd beszervezek, az jutott eszembe. Megkérdezném, hogy Ti mit szóltok hozzá, de hát csak emailben tudtok írni, úgyhogy halott ügy. :D Majd kiteszek valami szavazást róla vagy ilyesmi. :) 

Jó éjszakát mindenkinek!

Amikor a japán oktatásról (vagy a japán földrajzról vagy a munkáról vagy igazából BÁRMIRŐL) tanulsz a szóbeli államvizsgára, és olvasod azt, amit ott kinn láttál...
A fülemben cseng a japán iskolák tipikus csengője, amelyet bármelyik school life animében hallhatunk. Látom magam előtt a konbiniket és a kávékat, amiket ott és az automatákban árulnak.

És basszus, ezek az animék tényleg reálisak! (Már nyilván a reális animék, y'know...) A helyek, néhol még a márkák is pontosan egyeznek... És nagyon hiányzik. >< Azt hittem, kimentem, megnéztem mindent, amit csak tudtam, és ezzel majd jól elleszek, de nagyon nem. Folyton visszamennék, de közben tudom, hogy nem lenne újra ugyanolyan, mert nem is ugyanakkor mennénk, nem is ugyanúgy... De attól még úgy mennék.

Mindegy, itt van nekem mind a 26 csodálatos államvizsgatétel, egyelőre meg kell elégednem azokkal. Nem mintha nem lennének elegek, pfuhuuu. (Pedig az összeset megkaptam kidolgozva. *köhög, köhög*) Mindenesetre jól akarok teljesíteni. Vagy legalább nem megbukni. De ahh, shit, nekem kell az az ötös. :c Ha már minden más is az lett. I need it.

Egyébként abszolválás pipa. Gondoljatok majd rám 5 és fél nap múlva.

Vicces, mert ma jutott eszembe az oldal, a rádióban pont Sia száma szólt. És shame on me (ej, de tetszik ez a szerkezet mostanában), megint elfelejtettem a blog évfordulóját. Pedig még 18-án eskü a fejemben volt! Csak aztán... a szakdolgozat... oké, a szakdolgozat konkrétan mindent kiver az ember fejéből. Kérdezgetik, hogy várom-e már Japánt, én meg: "Japánt? Jaaaa, aha, igen." MERT ELSŐ A SZAKDOLGOZAT!!!444!!!YON!!!¹ (Dóriya, köszönet ezért a csodáért, a !!!YON!!!! nélkül nem tudom, hogy élnék azóta. És azért is lehivatkoztam, hát könyörgöm, mit tanul az ember a szakdolgozatból?)

Na, és visszatérve a... szakdogára? oldalra? oké legyen először az oldalra, 5 évesek lettünk. Már nem, én nem, de a blog. A nosztalgiázás mondjuk megvolt. Masikával találkoztunk még 22-én, és hát... ittunk egy jót. xD Mostanában megmondom őszintén, nyíltabb lettem a piákkal szemben, a jó kis koktélokat, shotokat nem utasítom vissza. Félreértés ne essék, soha még csak a részegség közelébe sem kerülök, csak annyit iszom, amennyi ízlik és jól esik. Mert *surpriiiise* én azért iszom alkoholos italokat, mert ízlenek. *döbbenetes* És hát Masikával a találkozás úgy nézett ki, hogy totál para voltam a szakdoga miatt, meeert nyilvánvalóan sehogyan sem álltam ahhoz képest, hogy jövő héten le kell adnom. Ellenben Masika hívott, hogy a csoporttársaival (osztálytársaival?) mennek inni, és csatlakozzak én is. Először nagy szomorúan visszautasítottam, azonban utána Olgival elmentünk inni, és mivel az órámig még volt vagy 2,5 óra, gondoltam, csak felhívom Masikát és becsatlakozok. Annyira sejtettem, konkrétan a hely, ahol voltak, nagyjából 20 méterre volt onnan, ahol Olgival álltunk. Olgi viszont ment órára, így egyedül találkoztam Masikával és a csoporttársaival, akik szintén menni készültek, kivéve az egyik fiút. Így alakult az végül, hogy Masika, Dávid és én elmentünk a Barcraftba inni. (Jó hely. Szeressem nagyon.) Dávidot akkor láttam életemben először, de Olgi, aki az órája után később csatlakozott hozzánk azt hitte, hogy ezer éve spancik vagyunk. Hiába na, nagyon elhülyültünk. xD Na, és lényeg a lényeg, akkor jött fel, hogy Masikával hogyan ismertük meg egymást. Mire én: "Mondod, anyjuk, vagy mondjam én?" - "Mondjad, apjuk." Hát, ez egy szép történet egy szép barátságról. ♥

És igen, azóta lett ötéves az oldal, amelyet még anno Masikától kaptam. Mennyire repül az idő, te jó ég. MATTAKU. *könnyes szemmel felnevet* Amikor még ezer éve ráírtam Masikára, hogy imádom az oldalát, és nem-e elmagyarázná, hogy van az Air Gearben a Lind-Agito-Akito dolog... Próbáltam most megkeresni az első levelezésünket, de sajnos úgy tűnik, az idő homolyába vész, azóta nincs meg az az emailcímem. De tisztán emlékszem, hogy ezzel írtam rá. Nem biztos, hogy legelőször, de ez benne volt. Aztán küldözgettem neki füzetcímkéket és órarendeket az oldalra, majd megkérdeztem, hogy felvenne-e maga mellé társnak. És tudjátok, hogy az az makacs fejű Skorpió mit mondott? Hogy jól van, felvesz próbaidőre. Azt hittem, elküld a büdös picsába, erre... :D És október 26-án fel lettem véve hivatalosan.

De ami úgy durva az egészben, az az, hogy mennyire... elég pár ilyen apró dolog. Nekem az Air Gear volt az, amely elindított az úton. (A görkoris anime, amely pont arról szól, hogy szárnyalj és találd meg a szabadságodat, igen.) Az Air Gear miatt írtam rá Masikára, akivel azóta is barátok vagyunk, és az ő személyében egy nagyon értékes barátra leltem, amiért soha nem lehetek elég hálás. De az Air Gear miatt kezdtem el animéket is nézni, az animék miatt szerettem bele a japán kultúrába, a japán kultúra miatt mentem japán szakra, és igen, már egy hét sincs, és repülök Japánba.

Mert minden kis apró véletlen összefügg. Nem úgy, mint ennek a mostani bejegyzésnek a mondatai és a mondanivalója. Csapongok össze-vissza, nézzétek el nekem. A szakdolgozat miatt az idegeim mostanában eléggé felőrlődtek, arról nem is beszélve, hogy az alvásaim is nagyon össze-visszák voltak. Két héttel ezelőtt még hagyni akartam a fenébe a szakdolgozatot, hogy majd a következő félévben, mert most már úgysem lesz meg... Borzasztóan álltam. Aztán hazamentem hétvégére, és írtam estétől hajnalig, mint a güzü. Ideges voltam, de a családom mindenben segített és támogatott. Akárcsak a barátaim. Édes Istenem, mennyit köszönhetek mindenkinek... A családomnak, hogy rugdostak, amikor kellett és mindig lelkesítettek, főleg a húgom. A lakótársaimnak, hogy elviselték a rigolyáimat, hogy ők is bátorítottak minden alkalommal, és hagytak dolgozni, amikor rám jött az ihlet. És természetesen nagy-nagy-nagy ölelés minden barátomnak, aki valami lelkesítőt mondott. Azt mondjuk kifejezetten nem állhattam, amikor mindenki kérdezgette, hogy hogyan állok, de még az is érthető. De az a sok lelkesítés, a sok bizalom abban, hogy menni fog... Ezek miatt sikerült végül összehozni, ebben biztos vagyok. ♥ Félreértések elkerülése végett mondom, nem, még nincsen teljesen készen. A konzulensnél van az összegzés a bibliográfia, hogy jó-e, plusz még meg kell írnom japánul is a konklúziót, amit majd a japántanárnő kijavít, de legalább már a többi megvan. És hacsak nem üt be valami nagy gebasz *kérlek kérlek kérlek NE*, akkor meglesz. Remélem. Meg kell lennie. Most már tényleg.

Masikával, Dáviddal és Olgival kedden is megyünk inni ünneplésként, hogy (remélhetőleg) akkorra már meglesz a szakdoga. Remélhetőleg.

Addig még jópár tennivaló akad, megnéztem, mennyi mindennel vagyok lemaradva a sulis dolgokból, hát... Lesz mit megírnom az elkövetkezendő napokban. De ez már csak ilyen. :D 

Csók mindenkinek. 

ui.: Siát lecserélem. OH TIME TO BREAK THE CHAIN NO PAIN DON'T BE AFRAID BUT KAWARANAI SAME OLD DAYS SAME ALWAYS²

És természetesen a hivatkozások.

¹ Dóriya 2017 (online forrás Facebook lol).
² BACK-ON - Chain. (forrás: a saját üvöltő hangom a fejemben)

Amikor már aludni akarsz, mert másnap ötkor kelsz, akkor kell úgy dönteni, hogy áhh, milyen rég írtam, dobok fel valami életjelet. Majd nyilván meglátod, hogy Gportálos versenyek vannak, merő kíváncsiságból megnézed, milyen az írós verseny, és végül azon veszed észre magad, hogy ezer éve nem írtál semmit, de most jóformán kidugott nyelvvel kezdesz el alkotni, és bár nehezen jönnek a szavak, kifejezetten élvezed, hogy végre ismét alkotsz.

Mennyire hiányzott már, ejh. ♥

És meg is írtam. Nem lett hosszú, 250 szó volt a minimum, 800 a maximum, hát nekem valami 300 körüli lett, egy oldal sincs, de örülök neki, mint majom a farkának. És megmutattam a lakótársaimnak, Olginak és Eszternek, ennek a két csodálatos lakótársnak, akiknek ráadásul tetszett is. Nem mintha nyerni akarnék vele, vagy bármi, csak örültem, hogy végre akadt némi motivációm és lendületem írni. 

A mai napomnak úgy tűnik, ez lett a koronája, egyébként is remek nap volt, semmit nem csináltam, csak pihentem és animéztem.
Ja, mert meg vagyok fázva.
Kivettem a mai napot szabadnapnak, mert úgy éreztem, nem bírnám ki a 3 órát egymás után, utálom, hogy nem fújhatom ki hangosan az orrom, mert illetlen (koreai óra yay), nem szipoghatom fel az orrcseppet, és a nap végére úgy érzem, meghalok. Ezért vettem ki szabadnapnak a mait. És a pláne az volt hozzá, hogy nagyon tanulnivalóm se volt - nyilván találtam volna, ha találni akartam volna (de nem akartam). 

Jó végre, hogy le lett adva a szakdolgozat címbejelentője (A japán oktatás szociális problémái - hurrá hurrá), bár amennyi gond meg ideg volt vele...

Egy gyors jótanács minden egyetemistának: NE az utolsó hétre hagyjátok a konzulens-keresést és a szakdoga címbejelentésének intézését! 
Legalábbis akkor ne, ha nem akarjátok, hogy végig gyomoridegetek legyen és kihulljon a hajatok. Mert nálam elég para volt az egész. Nem is értem, miért voltam ennyire hülye. Hát, meg is érdemeltem.

Na, hát így ennyit mára, egészen pozitívan jelentkezem, bár orrfújósan és holnap korán kelősen, uhh. .___. Mert nyilván az okos emberek mennek reggel 7-re dolgozni, amikor betegek. Miért is ne? 

Jóccakát mindenkinek~

Megint elkapott a magány. Ami azért vicces, mert a napom fantasztikus volt és élettel teli. De most este... azt hiszem, rájöttem pár dologra magammal és az érzéseimmel kapcsolatban.

Kezdjük azért a mai nappal, amilyen király volt, meg kell örökítenem írásban. Délelőtt órám volt, amiről azt hittem, elkések. Pláne, mert útközben találkoztam Aleksszal, aki közölte, hogy igen, Juditka már rég ment az órára, sőt, még Oppával, aki általában mindig nagyon késik, vele is találkozott már. Bakker. xD És! Mégsem késtem el. :3 Sőt, pont elértem a tanár urat a liftnél, így liftezhettem felfelé~ (Talán amúgy is lehet használni, de nem akartam volna, mert se tanár, se mozgássérült nem vagyok.) A tanár úr egyébként imádnivaló volt, kapásból előreengedett, aztán a nagy laza yolo-arckifejezésével megkérdezte: "Mi újság?" Hát csodálom, hogy nem lett fangörcsöm, hahaha. És végül elbeszélgettünk (abban a kb. 20 másodpercben, míg a lift felért) a kávékról. Ő is sokat iszik és szereti. :D

Óra után elmentem Aisuhöz. Juditkával mentem, ő vett útközben bérletet, én meg kínai kaját. Aisunél Vasember 2-t néztünk, és rá kellett jönnöm (ISMÉT), hogy én azt már (részletét legalábbis) láttam. >< Ilyenek nekem ezek a Marvell-filmek. Nem maradnak meg annyira se, hogy tudjam, hogy már láttam őket. Pedig a Thor vicces volt. "Adj lovat!" (*lö kisállatkereskedésben* xDDDD)

Aisutől vele és a lakótársával, F-fel mentünk visszafelé, Aisu csak kaját venni ment, F viszont jött velem, én meg mentem vele. xD Igen, ezt megaszontam. Lényeg, hogy ő jött velem, én meg ezért másik metrót választottam, és vele mentem.

A suliban az óra után a lányokkal elhatároztuk, hogy megyünk Bubu teázni, mert Esztiyának szülinapja van. El is mentünk: Esztiya, Liz-ah, Petra, Enikő, Kitti és én. Meg Oppa és Ildiya, bár ők... nem igazán értem, miért jöttek. Oké, hogy Esztiyával és Lizzel (meg velem) jóban vannak, de a többiekkel nem igazán, nem is ismerik őket, ráadául Ildiya lecsatlakozott a teázónál, Oppa meg bejött, de Lizen kívül senkihez se szólt, nem vett teát, és nem is szállt be Esztiya ajándékába. Elég érdekes volt. Ami azt illeti, Liz is játszotta az Oppa-féle "nem szólok senkihez" játékot (Oppán kívül persze), amit kezdek nagyon unni. Ha ők ketten együtt vannak, mást le se szarnak, ami nem lenne gond, ha CSAK ketten vannak. De egy társaságban kifejezetten zavaró, amikor csak egymással beszélgetnek, másra rá se szarnak. Ráadásul egymás közt is végig csak a negatívumokat, kritikákat és pesszimizmust. Nem szeretem ezt.
Na mindegy, azért meghívtam Esztiyát szülinapja alkalmából. :) És mi többiek jól elszórakoztunk. :D Vicces videókat néztünk, nevetgéltünk, jó volt. :D Először Oppa és Liz (a két negatív hangulatfelelős) csatlakozott le (őszintén megmondom, nem is bántam), majd Kitti és Eszti is elmentek, így Petrával és Enikővel hárman maradtunk. :D Múltkor is pont így voltunk Bubuzni, most is jól feltaláltuk magunkat. ^^ Kicsit még ott maradtunk, aztán elmentünk, tettünk egy kört (megmutattam nekik egy király teaházat, ahol előtte Masikával voltam~), majd vettünk egy-egy gyrost Petrával, és elhatároztuk mindhárman, hogy sétálgatunk még (pedig már sötét volt). Elmentünk a Hősök terére (az Oktogontól :D), majd körbementünk a Vajdahunyad-váron, és visszafelé a Hősök terénél elváltak útjaink. :) De nagyon jó volt, velük mindig jól elnevetgélünk. :D Szerintem azért is van, mert mindhárman magányosnak érezzük néha (vagy épp sokszor) magunkat. És így meg teljesen jól elhülyültünk, kibeszéltük félresikerült szerelmi sztorijainkat, és már tervezzük a következő felvonást. :D 

És akkor amikre rájöttem. Egyik, hogy imádom a csajos dolgokat. Ezalatt nem a ruhákat és kiegészítőket értem, hanem a lányokra jellemző dolgokat:
Tegnap Noriko-san divatbemutatót rendezve megmutatta, miket vett magának mostanság, majd lereszelte és kilakkozta a körmeimet, amiket hagytam hosszabbra nőni. Most szuper csillogó piros körmeim vannak, odavagyok értük. 
Lebeszéltem Sky-jal, hogy rendezünk egy csajos napot jövő hét szerdán, sminkelünk, kávézunk, beszélgetünk az ilyesmi csajos dolgokról.
Ma Enikővel és Petrával a fiúkról, kapcsolatokról, ilyesmi csajos dolgokról beszéltünk.
És igen, mindet imádtam~ *-* Szeretek cseverészni, akár ruhákról, akár kozmetimukról (bár nem nagy tapasztalatom van), akár fiúkról. Szeretem, ha egymásnak mutogatjuk a csajos szerzeményeinket. Szeretem, ha hülyéskedünk mindenfélét. :D 
Szeretek lány lenni. :)

Azután a legújabb dolog, amire ma este jöttem rá: mit is jelent számomra a magány. Azt írtam, elkapott a magány, és ez valamennyire talán így is van. Nem az, hogy nincsenek barátaim, mert vannak, nagyon is vannak, és szeretem őket a hibáik ellenére is. Viszont néha úgy érzem, ők kevésbé szeretnek, vagy nem is az, hogy mondjam... kevésbé tartanak fontosnak. Míg nálam ha valaki bármivel írt, rögtön elsőbbséget élvezett, rögtön küldtem mindenkinek minden anyagot, amint csak kérte, rögtön hívtam, bármi baj volt, mostanában úgy érzem, ennek semmi értelme, mert alig a töredékét kapom vissza. Rámírnak, hogy jajajajj, segítség kell hirtelen, válaszolok is azon nyomban, aztán a következő üzenet fél óra múlva jön, hogy jaj, köszi, hogy írtál. .__. Elmondják, mennyire szeretnek és mennyire örülnek, hogy találkoztak velem, aztán megbeszélünk valamit, és aznap jaj, bocs, most mégse. Nem tudom, hogy az én gondolkodásommal van-e a baj, de nekem az ilyenek nem férnek bele egy barátságba. :/ Még ha tényleg valami nyomós indok van, de amikor már tizedjére is jön egy újabb indok... Érdekes. Úgyhogy azt kell mondanom, csalódtam. :( Hirtelen egy maroknyi embert sem tudnék mondani, aki betartotta nekem az ígéreteit, és nem bántott meg valami szarsággal. Ami nem is annyira baj, mert nyilván nekem is vannak ilyen stiklijeim, a gond az, hogy mostanában mindenkinek gyorsan gyűlnek az ilyenek, míg úgy érzem, én a szívem-lelkem kiteszem. :( Akiknél meg nem gyűlik, ők annyira nem közeliek, és ez a másik. Hogy ha van is gondom (márpedig bőven van), nem tudom kinek elmondani. Hiába, hogy a barátaim, hiába, hogy szeretem őket, de jelenleg egyetlenegy személy van, Kelly, akinek úgy érzem, bármit bárhogy elmondhatok, mert mindent tud rólam. És ezt ilyenkor nagyon fontosnak érzem, hogy ne kelljen magyaráznom mindent, hogy ki kicsoda, hogy mit miért gondoltam, hogy miért fontos nekem az a probléma...
Szeretem nagyon Juditkát is, Mariskát is, az úgymond újabbakat is, de... de úgy érzem, nekik túl sokat kellene mondanom, és... valahogy... nem tudom. Minden apró ostobaságom benne van, és nem tudom, mennyire értenék meg. Bár most belegondolva, Juditka és Mariska tuti megértené.
De ez az, amit mostanság magánynak hívok. Amikor nem tudok egyetlen embert sem, akinek hirtelen annyit mondhatnék, öleljen át, és csak hagyja, hogy fáradtan a karjai közt pihenjek. Pedig erre hihetetlenül nagy szükségem lenne.