Több mint egy hete várok a kis piros egyesre az emberkék mellett. Minden nap reménykedve nyitom meg a Facebookot, hogy talán most jött el az a pillanat, hogy ismerősnek jelölj. Talán épp tegnap végeztél az államvizsgáddal, jól kibuliztad magad a haverokkal, lerészegedtél rendesen, de utána reggel a rosszullét közben eszedbe jutottam. "Hol a hiba a lányban?" Megannyi hibámat fel tudnám sorolni egyetlen lélegzettel, egy A3-as papírlap nem lenne elég rá nyolcas betűmérettel, de Te azt kérdezted az első találkozás után a barátodtól - a barátnőm barátjának a barátja, aj, az nem jó...! -, hogy hol a hiba bennem.

Reményt adtál nekem. 

Úgy várom azt a kis piros egyest, lenyitva a neveddel, mint a messiást, mint a sivatagban az esőt, mint egyetemista a vizsgaidőszak végét, de sok más elcsépelt példát mondhatnék.

Talán nem is illünk majd össze. Talán beléd sem szeretek, talán Te sem belém, még is reménykedem, mégis várom azt az elcseszett pici kis egyest ott azon a szennyes oldalon. Még csak a csalódástól sem félek, pedig eddig 100%-os a bukásra az arány, de Te valahogy annyira másnak tűnsz, valami olyan történik most, ami reménnyel tölt el, ami új színt visz az életembe még úgy is, hogy semmi sem változik. A percek, az órák, a napok szürke unalommal peregnek, akár egy homokórában a szemek, minden perccel csak jobban várom, hogy megismerjelek, hogy észrevegyél, hogy eszedbe jussak. Minden perccel egyre közelebb érzem magam ehhez, pedig mi a garancia erre, egy üzenet a barátnőmtől, annyit írván, "ígéretes"? 

Most már igazán letudhatnád azt az államvizsgát. Okos vagy, olyan ötöst kapsz, hogy bele se fog férni a mesterdiplomádba, most már igazán véget vethetnénk ennek a várakozási időszaknak.

Ünnepelj a barátaiddal, részegedj le, bulizd ki magad. Aztán pedig jelölj be végre.