Nina valahol elveszett. Valahol a semmi és a minden között lebeg, van és közben mégsincs.

Egy kezemen meg tudom számolni, hány barátommal találkoztam az elmúlt egy... két... három... négy... több? hét alatt. És ez főleg azért vicces, mert ketten közülük a lakótársaim, szóval hogy is mondjam, nem igazán tudnám elkerülni őket, ha akarnám, akkor sem.

Próbálkoztam otthon pihenni, letisztázni a dolgaimat, de csak még kuszább és rosszabb lett minden. Annyira nem érdekel semmi, hogy legszívesebben nem keresnék semmilyen munkát, megszakítanám minden kapcsolatomat, és csak lennék itthon a négy fal között. A begubózás már elkezdődött. A kapcsolataim január óta folyamatosan épülnek le, egyre gyakrabban mondok le mindent és mindenkit, és egyre kevesebbet mozdulok ki önszántamból. A barátaim már legtöbben azt gondolják, hogy utálom őket, és egyre kevésbé hisznek az "időre van szükségem" válaszaimnak. Lassan már én sem hiszek magamnak. Még az elején jónak tűnt ez a stratégia, kipihenem magam, nem csinálok semmit, kicsit hanyagolok mindenkit, hogy ne így lássanak, aztán olyan erőbedobással térek vissza, mint még soha. Azóta telnek a napok, és ahelyett, hogy örömkönnyekkel térnék vissza mindenhez és mindenkihez, inkább még többeket próbálok eltaszítani, és a félelmetes, hogy egyre kevésbé érzem magam rosszul miatta. Nem érdekel. Önző és hisztis lettem, és magamon kívül mással nem törődöm - bár hozzátenném, magammal sem túlzottan.

Láttam nemrég egy könyvet, az volt a címe, hogy Az úton egyszer meg kell halnod. Nem néztem meg a tartalmát, csak maga a cím fogott meg. Úgy érzem, én is csak haldoklom az utamon. Nem, ez nem is helyes szó, olyan, mintha nem is lennék, mintha csak a szellemem lebegne az úton valahol az emberek között. És várom, hogy meghaljak. Meghaljon bennem ez a szörnyű, semmilyen állapot, hogy utána teljes, egész emberként folytassam az utamat. 

Marvel filmmaratont tartok tegnaptól. Próbálok elmeneküldni az emberek és a valóság elől, de nem vagyok túl sikeres benne. Már tényleg nem tudom, mit tehetnék.