Annyira nagyon, de nagyon, de nagyon, de nagyon jó érzés egyedül itthon semmittenni, hogy arra nincsenek szavak. Feküdni az ágyban addig, amíg akarok, kiosonni ételért, bezabálni, és azt csinálni, amihez csak kedvem szottyan~ (Ami így konkrétan semmi, de még az sem baj!)

Imádom a barátaimat, imádom a lakótársaimat, imádom a családomat, de ez az egyedüllét már annyira nagyon kellett, mint egy csepp víz a szomjazónak. 

(Szása és Vivusz, tudom, hogy olvassátok, imádlak Titeket és hatalmas szeretettel várlak vissza mindkettőtökeeeeet :* ♥♥)

Az az egyedüli baj, hogy rendesen rosszul érzem magam amiatt, hogy ilyenkor mennyire elhanyagolok mindenkit. Oké, most próbálom végre kigyógyítani magam a köhögésből és orrfújásból (századjára is ebben az évben), de... amikor rám ír egy csomó ember, hogy de rég találkoztunk és jó lenne látni egymást és csináljunk programokat és... minden! Elfogytak a human pointjaim. TT___TT Nincs! Egy munkahelyi nap a több száz emberrel annyira leszív, hogy már csak az itteniekre van erőm, még néha szerencsétlen lakótársaimmal is egy hisztérika, egy utolsó szar szemét szar alak vagyok. Nem bírom.

まあ、いい。しかたないよ。