Ezen voltam ma elméletileg, egy first impression beszélgetésen. (Nem, én sem értem, miért nem első benyomásos beszélgetésnek hívják. Lehet, hogy az úgy túl magyaros lenne.) Mindenesetre pozitív volt az első benyomás, korrekt az egész. 

Ja, egyébként a Starbucksról beszélek, ahol baristaként kezdtem dolgozni a mai napon. Más kérdés, hogy érdemi munkát még nem végeztem, és nem is fogok szerda vagy csütörtök előtt, mert nem tudták elintézni a papírokat. Na mindegy, azért egyszer majd barista leszek - juhú~ 

És mielőtt megkapnám a már általánossá vált "ezért megérte a diploma" szöveget és/vagy az "egyetemi diplomával mindössze egy Starbucksra vitted" pillantásokat, nyugalom, mellette marad ám a nyelvtanároskodás is, hogy igazán FUN legyen a dolog (ha már angol szavakkal dobálózunk random, mert az úgy cool).

De tényleg nagyon örülök. Mindig is meg akartam tanulni a kávé művészetét, és azért a Starbucks egy elég nagy név, hogy talán még tovább is vigyem ott. (Előre is elvágnám a gyűlölködést, bocsánat, ha nagyzolón hangzott, semmi ilyesmi értelmet nem szántam bele.) 

Egy teljesen más téma: Bodza, a drága szerelmem, a hörcsögünk egyre nagyobb, és napról napra jobban imádom a kis fejét. Pláne, mert tegnap kiderült, hogy mennyire nagyon különleges, a bal elülső mancsán nincs hüvelykujja. És nem, nem mi téptük le, nem mellettünk sérült meg, és igen, remekül van, meg sem látszik rajta a kevesebb ujj, csak a nagyon figyelmes szemeknek (azaz nekem).

Megint más téma: remek a hangulat a lakásban, sokat nevetünk, sokat programozunk együtt. Úgy érzem, Vivi remekül ideillik. Nyilván Esztert is imádtam, rengeteget tanultam tőle és a mai napig nagy szeretettel gondolok rá, viszont Vivi talán a kpop és anime miatt is, de jobban beleillik a társaságba, ami Olginak jó, aki kevésbé nyitott. De persze ugyanúgy imádnivaló. ♥ 

Visszatérve a lelki dolgokra... Sok bennem a kétség, de már kezdem elfogadni, hogy ennyit tesz az élet, örökös kételyeket. Soha semmit nem lehet előre látni, és mondanám, hogy jól van ez így, de annyira nem vagyok lelkes emiatt. Kétfelé szakadtam, az egyik énem reménykedő és pozitív, hisz abban, hogy majd megtalálom életem szerelmét, és gyerekeink lesznek, nagy, boldog családunk, jó életünk - közben pedig a másik énem csak túl akar lenni az egész életnek nevezett valamin, meghalni a fenébe egyedül. És sajnos a baj az, hogy az eddigiek alapján a nagy, boldog család illúziója (férj, barát, egyáltalán barátjelölt, sőt mi több érdeklődés hiánya miatt) széttörni látszik.

De valami majd lesz.