V. egy régi osztálytársam volt, 8 évig koptattuk együtt két iskola falait, majd ő a párhuzamos osztályba ment, és egy évvel hamarabb végzett nálam. A Debreceni Egyetem műszaki karára járt, nagyon okos srác volt. Állandóan "bazdmeg"-olt, de vicces volt és rendes, nem az a nagyzoló fajta.

Ültünk Fruzsiéknál, és beszélgettünk. Nagyokat nevettünk, te jó ég, remekül éreztük magunkat! Egyszer láttunk egy helikoptert elmenni, még vicceltünk is vele, bár láttuk, hogy sárga, azaz mentőhelikopter, és elég alacsonyan szállt, amit furcsálltam. De nem foglalkoztunk vele sokáig, hanem dumálgattunk tovább és nevettünk. Aztán Flórának írt az egyik haverjuk: "Történt valami." Rákontráz a húguk: "Igen, én is hallottam valamit, meghalt valaki." Pislogunk egyet-kettőt: "Ó, tényleg? Mi történhetett?" De nem különösebben érdekel minket, csak egy szaftos sztoriról van szó, meg némi sajnálatról persze. Aztán jön a vérfagyasztó rész, Flóra kapja az újabb infót: "Meghalt V." Fruzsival egymásra nézünk: "Ne hülyéskedj már! Dehogyis! Lehetetlen, ugyan!", de ettől függetlenül rögtön ruhanunk Flórához. "Jól látod. Karambolozott és meghalt." Felmennek a lányok Facebookra, és fogadnak a borzalmasabbnál borzalmasabb kiírások: "Nyugodj békében, V.!", "Miért mindig azok halnak meg, akiknek nem kéne?" És csak döbbenten állunk, ereinkben megfagyott a vér. V. Fruzsi és Flóra osztálytársa is volt 4 évig, velük ballagott el, míg velem elsőtől nyolcadikig volt egy osztályban.

Jóval a megengedett sebesség fölött motorozott egy egyenes úton, egy autó viszont be akart kanyarodni. A vezető figyelmetlen volt, ütköztek, de "csak" annyira, hogy V. lerepüljön a motorról az út menti árokba, annak is a betonozott részére. Jött a mentőhelikopter, és egy órán keresztül próbálták újraéleszteni. Egyszer sikerült, de aztán újra elvesztették, és nem is ébred fel már soha többé. Az egyik lába majdnem teljesen leszakadt, csak egy pici bőrdarab tartotta. Hallottam olyat, hogy a vérveszteségbe halt bele, de olyat is, hogy a feje teljesen összezúzódott. Nem tudom, melyik az igaz. Mindez ma 5 óra körül történt. 

Este kimentünk egy gyertyát gyújtani a helyszínre. Ott voltak a barátai. Mennyi "ha" van az ilyen történetekben... "Ha később megy arra...", "Ha nincs ott a betonfal...", "Ha a vezető jobban odafigyel..." Sok a "ha", de hiába vannak a "ha"-mondatok, V.-t már nem hozzák vissza. 

Az alsós tanító nénim az anyukája. Nem szeretném tudni, mit él most át.

Tegnap még kiírta V. a Facebookra, hogy hármast kapott az egyetemen az egyik vizsgán, és mindenki vele örült. Soha nem fogja befejezni azt a nagyon nehéz, sokszor kínaiul hangzó előadású egyetemet, amiről még a szalagavató utáni bulin mesélt, amikor utoljára találkoztunk.

Délután elkezdtem nézni a Fairy Tail új részét, de hiába is próbálom befejezni, valami megváltozott. Undorító dolog, hogy ennyi az élet. 

Nem szeretnék erre semmiféle reakciót. Senkitől. Köszönöm.