...just let me die. 

Felnyomták az agyam. Nem kevesen. Nem kicsit. A suliban lévő nem érdekel, már megszoktam, sőt, még azt mondom, némi igazság van is benne. De fáradt vagyok, mert nem tudtam normálisan aludni. Kezdődnek a szalagavatós rémálmaim, és csak annyi a vicces az egészben, hogy nem tudom, miről szólnak. Homályosan érzékelem, hogy művelődési ház és fehér ruhák, és mintha emberek mozognának, és tudom, hogy valami nem oké, de azt nem, hogy mi az. Eddig legalább a rémálmaim valós félelmeket tudtak tükrözni: minden évnyitó és osztálykirándulás előtt azt álmodtam, hogy elkéstem. Ez rám vall. Na de hogy az álmaim ennyire kretének legyenek, hogy semmiféle parámat nem tudják kivetíteni, és csak valami zagyvaságot kell fél éjszaka elviselnem, ez kikészít. Hajnal kettőkor keltem, hogy én ezt tovább már nem bírom. Plusz egy édes kis szúnyog is rám támadt. Még jó, hogy ilyenkor már szúnyognak sem kellene lennie. Tök mindegy. Egész nap más vágyam se volt, mint hogy hazajöhessek aludni. Én vagyok a hibás, miért kezdtem el rögtön gépezni. (Azt reméltem, hogy új Kill la Kill rész van fenn, hát ezt benéztem.) De hogy rögtön sikerült itt is felcsesznem az agyam, az hihetetlen. És milyen kis pitiáner szarságokon, te jóóó ég. Hagyjuk is inkább. One Piece-t fogok nézni, úgyis a legizgibb részeknél maradt abba - hála kedves anyukámnak. A többire meg teszek nagyban. Matekházim van csak, az meg úgyis akkora marhaság, hogy megintcsak idegesíteném magam vele. Majd később. Délután megyek Senketsuért. Remélem, a nő mindent megcsinált rajta, amit megígért, nem lesz félkész a pántja, elvarrta a kinn csüngő gyöngyös szálakat, megigazította a tüll alját, és a kesztyűmet sem próbálja majd lespórolni. Mert különben morcos leszek. Este pedig megyek műkörmöshöz. Az már csak jó lehet. Legalábbis remélem.