"Életem szerelme Bodza, a hörcsögünk, akit nagyjából 2 hete vettem."

- 40. bejegyzés, 2017.09.20. 18:14, Nina

2017 szeptember hatodikán, egy csodaszép szerdai napon találkoztam Kellyvel, és utána az ikeás fánk akciójára várva hogy, hogy nem, betévedtem az Árkád kisállat-kereskedésébe. Már régóta akartam egy hörcsögöt, de sosem fogott meg annyira egyik sem, hogy ténylegesen beszerezzek bármit nekik, vagy különösebben a téma után nézzek. Azonban ahogy ott álltam, megláttam az egyik kis tündérborsót, aki éppen az alvó testvérkéin keresztül mászva matat mindenfelé, piszkálja a többieket, és én ott, abban a pillanatban tudtam, hogy ő kell nekem.

20 percig álldogáltam előtte, már az eladó jött oda hozzám, hogy segíthet-e valamiben. Én pedig megkértem, hogy mondjon el mindent a hörcsögök tartásáról. Mindenféle alapvető dolgot elmondott, pár tippet, és aztán rátértem a lényegre: meddig szoktak megmaradni ezek az állatok az üzletben, mekkora a fluktuáció. Kiderült, hogy másnap érkezik az "új adag szállítmány" a hörcsögökből, és addig el is szoktak fogyni a picikék.

Megköszöntem az információt, és kimentem az üzletből. Felhívtam a szüleimet, hogy jöhet-e hörcsög a lakásba, és beleegyeztek. Felhívtam Szását és Vivuszt, hogy ők nem allergiásak-e, baj lenne-e. Mindenki nagyon támogató volt. Na de akkor jött a kérdés, hogy hozzuk el, mibe tegyük? Szása azt mondta, végez nemsokára, elém jön, megoldjuk. És így is lett, jött elém, és bár sokat szemeztünk a terráriumokkal, végül nem vettünk, csak forgácsot és ételeket - na meg a pici kis fehér-bézs hörcsögöt. A pici kis hörcsögöt, aki azzal indította a karrierjét, hogy amikor az eladó srác kivette, hogy megmutassa, mennyire kézhez tudnak szokni, ő úgy másfél méter magasról leugrott, és a padlón landolt négy lábon. Megfagyott a levegő, minden szem a hörcsögre szegeződött, aki ijedtében bepisilt - de hát ki ne tette volna -, de haja szála se görbült. A srác még benyögte, hogy ha másnapra elpusztul, kapunk ingyen újat, de kissé hisztérikusan annyit feleltem, hogy nekem nem kell új, nekem ő kell.

Áfonyának akartam elnevezni, de Szása bedobta, hogy mi lenne, ha Bodza lenne. A kis fehér-bézs színe miatt még jobban is illett rá, ráadásul a Bodzának nagyon szép csengése van. Így Bodza lett.

Kedves kis Bodza nem fejezte be itt a sikertörténetét, miután hazavittük (annyira könnyű volt, mintha egy üres dobozt vittünk volna), este szépen elhelyeztük: egy hűtőbe tolható tartót adtunk neki, ami olyan volt, mint egy vékonyabb terrárium, csak nem üvegből, de a kicsike hörcsögnek tökéletes, fel sem érte a tetejét. Szépen tettünk be neki forgácsot és ennivalót, gyönyörködtünk benne, majd estére még letakartuk a tartó tetejét átszurkált kartonnal, aminek a tetejére még valami nehezéket is tettünk.

Fél kettőkor a drága Bodza még édesdeden szundikált, meg akartuk zabálni, annyira cuki volt. Fél hatkor pedig már nem volt sehol. A kis szemtelen valahogy kitúrta magát a helyéről, a mai napig nem értjük, hogyan, és kiszökött a konyhában. Hosszú keresések, hallgatózások után kitettünk a lakás több részére kis adag ételeket, megnézni, hol lehet, hol fogy az étel. (Köszönjük, internet.) Ráleltünk, hogy a hörcsög a konyhaszekrény mögött-alatt bújkál, olyan helyen, ahol esélytelen volt elérni, lehetetlen. Néztünk hát újabb trükköket: egy almadarabot húztunk el előtte, hogy kijöjjön, és rádobtunk egy konyharuhát, amitől az internet szerint meg kellett volna dermednie, és meg se moccannia a ruha alatt. Már itt kiderült, hogy különleges kis jószágot vettünk, nem hogy nem dermedt le, de mielőtt már akár csak leguggolhattunk volna, ő már kikúszott alóla és iszkolt is vissza a konyhaszekrény mögé. A szépsége az erőlködéseinknek az volt, hogy egy praktikát kétszer el sem lehetett játszani nála, mert másodjára már nem vett be semmit.

Azt sem tudtuk, hogy valaha újra látjuk-e a  hörcsögöt, vagy ottreked a szekrénynél és búcsút vehetünk tőle már akkor. Szerencsére az internet és a Ninalogika újabb cselhez vezetett: a kis helyéhez könyvekből egy lépcsőt raktunk ki, a lépcsőt jól megpakolva mindenféle finomsággal, ami egy kis hörcsögnek kellhet. A lépcső tetején pedig egy vékony papírlap, ami még épp elbír némi kaját, de egy hörcsögöt már nem, így ha az állatka rámegy, azon nyomban leesik a helyére. És lássatok csodát, ez működött! Eszterrel és Szásával voltunk enni, és mikor délután visszatértünk, hatalmas örömmel találtuk ott a kis Bodzát, aki úgy támaszkodott teli pofával a tartónak, mint aki azt mondja "Na jól van, elfogtatok, megadom magam!".

Innentől pedig már sínre került minden, kapott vidékről egy szép ketrecet, kis házzal, kerékkel, mindennel. Persze nem lett minden megoldva, megannyiszor úgy kellett kirimánkodni a konyhaszekrény mögül, és mikor az teljesen blokkolva lett (sok sikertelen kísérlet után), akkor a következő búvóhely a kanapé lett, ahonnan szintén csak étellel vagy türelemmel lehetett kiszedni - plusz egy nagyon szép lyuk is őrzi az emlékét egy olyan estéről, amikor úgy döntöttem, hogy inkább legyen lyukas a kanapé belseje, mint a hörcsög maradjon odabenn.

Persze a csintalankodásai mellett csupa-csupa örömöt adott. Mindig imádtam nézni, ahogy mászkál, ahogy a rácsain csimpaszkodik, mint egy kismajom, hétről hétre egyre inkább kézhez szokott, és egy idő után már ő maga ugrott az ember kezébe, ha ki akart jönni, és ha csak úgy anyás volt kicsit. Felfedezte az egész lakást, és kirágott magának egy dobozt a kis kamrában, attól fogva az lett az ő doboza, ahova a kis megtakarított ételeit hordta (értsd, ha teli pofazacskóval engedted ki, akkor az étel mind ott landolt). Soha semmit nem piszkított össze, semmit nem rágott meg - a kanapé belső matracán kívül, de azt meg ugyan ki látja. Mindig nagyon jó hörcsög volt, és rengeteg-rengeteg szeretetet adott, még úgy is, hogy iszonyat makacs és önfejű kis jószág volt.

Az első karácsonyát otthon vidéken töltötte, benn a szobámban, esténként a konyhában, de élvezte nagyon a dolgot. Egyik este kiszökött, és csak annyit láttunk, hogy a tévé előtt a nappaliban kipp-kopp-kipp-kopp, hát csak nem egy angyalka szállt le közénk? A következő karácsonynál már Apukám szigorúbb volt, és nem engedte be a lakásba, úgyhogy Bodza a mamámhoz költözött - kettő házra tőlünk. A kezdeti nagy ellenkezés után (merthogy Mamámnak macskája van) , végül belementem, és semmi baj nem történt belőle. Mama el volt ragadtatva Bodzától, reggelente ő is mindig nevette a kis "mutatványait", ahogy a ketrecen csüngött, és aztán mentem mindig én is, kiengedtem ott a fürdőszobában szaladgálni, amit mindenki nagyon élvezett. Az egyik nap, ahogy ott a helyét takarítottam, teljesen elemében volt, folyamatosan felmászott rám - a térdelő pozíciómat kihasználva fel a lábamon, onnan én tettem a hátamra, majd le a hátamról, és újra az egészet ugyanígy. Mamámmal nem tudtuk, hova legyünk a gyönyörűségtől, annyira aranyos és mókás volt.

Teltek a hetek, a hónapok, és Bodza egyre nagyobb - egyre kövérebb - lett. már két tenyerem kellett, hogy beleférjen, de úgy pont kényelmesen elfért mindig. Egyre inkább kézhez szokott, lehetett simogatni, szeretgetni, de mindemellett úgy rallizott a lakásban, mint aki küldetésen van. 2018 szeptemberében Vivusz elköltözött és a húgom jött helyette. Ő is imádta ezt a kis babot, és mivel ő kelt a legkorábban, általában ő volt az, aki kivette reggel, és én már arra keltem, hogy pici talpak osonnak a lakásban.

Gyönyörű napokat hozott nekünk Bodza, és mindig izgatottan vártam, hogy mikor kel fel, mikor vehetem ki, mikor szeretgethetem meg. Nem mondom, voltak lusta napjaim, amikor nem bírt rávenni semmi, hogy kikeljek az ágyból kora reggel, de Bodzának azért mindig megvolt a testmozgása, éjszaka vagy reggel. Rengeteg örömöt okozott nekünk, amennyi szeretetet egy ilyen pici állat adhat, ő azt mind nekünk adta.

Aztán elkezdett öregedni. Nyilván ezt az ember annyira nem veszi észre - pontosabban annyira nem szeretné észrevenni -, de a kevesebb szaladgálás, több alvás mind megjelent nála. Még ezek sem voltak riasztó jelek. Múlt héten annyira már nem jött ki szaladgálni, amikor kivettem, csak a dobozáig futott, és be is feküdt aludni, úgy kellett mindig kivenni. Ellenben pénteken, mikor direkt korábban keltem, hogy kialmozzam, már a kis rácsán várt, egészen meg is örültem neki, kivettem, és szépen kitakarítottam a helyét. Betettem, és elmentem dolgozni.

Mikor este hazaértem, a húgommal néztük, hogy milyen furcsa helyen alszik, ott sosem szokott. Ébresztgettük, de nagyon nehezen kelt fel, kicsit aggódni kezdtünk, de annyira még ekkor sem éreztünk nagy bajt. Egy buliba mentem Fruzsannával (isten éltesse a 25 éves drágámat), és mikor szombat hajnalban hazajöttem, a hörcsög szintén furcsán viselkedett, egy órát üldögéltem vele, simogattam, szeretgettem.

Majd a káosz szombat reggel kezdődött, mikor 10 órakor, 4 óra alvás után felkelve arra mentem ki, hogy a hörcsög - aki általában 7 órakor már alszik -, most a legkevésbé sem szunyókál, ellenben a rácsa alját rágcsálja, az ételéből előző nap óta semmi nem fogyott, ő maga viszont nem néz ki jól. Na ekkor már aggódni kezdtünk. Rögtön rákerestem a szomszéd utcában lévő állatorvosi rendelőre, telefonáltam nekik, hogy foglalkoznak-e hörcsögökkel, és vittük is Bodzát, aki egyre rosszabbul és rosszabbul nézett ki. Sok várakozás után bevittük, de a doktornő sem tudott semmi konkrétat mondani, valami idegi dolog lehet, meg már öreg szegény, két éves.

Összetörve hoztam haza, és épp akkor jöttek értünk Anyáék, hogy hazavigyenek vidékre. Megmondtam, hogy én vagy hörcsöggel, vagy sehogy nem megyek, nincs az az isten, hogy itt hagyjam Bodzát. Így hát jött ő is velünk. Semmit nem evett, nem ivott, nem aludt, és rángatózások jöttek rá, amikor a kicsi lefogyott teste szinte rácsról rácsra csapódott. Nem tudott nyelni rendesen, így a nyála sokszor végigáztatta a száját és az egész hasát.

Amint hazaértünk, kitakarítottam, és kitettem a fűbe, hadd érezze a puha, lágy természetet még életében. Nagyon tetszett neki, bár már alig bírta magát vinni. A nagy meleg miatt nem sokáig hagytam, hanem bevittük a hűvösebb előszobába, és hagytam, hadd pihenjen, hátha eszik, iszik valamit. Este, amikor lehűlt kicsit az idő, ismét kivittem, kitakarítottam a helyét, nedves papírtörlővel törölgettem, és a fűbe raktam, dédelgettem, és bár gondolom, sejtitek, egész nap sírtam felette. A bőre teljesen megszottyadt, ahogy a kis dagiságból hirtelen lefogyott. A nyála áztatta a száját és a hasát, és többször roham jött rá, tátogott a szájával, mint aki valami után valami után kapkod, de semmi ételt, semmi italt nem fogadott el, még jóformán ahogy a szájába toltuk volna az ennivalót (az almapépet), azt sem engedte. Borzasztó volt így látni, de még így is ő volt a leggyönyörűbb kis teremtés kerek e világon.

Végül lefeküdtünk aludni, és vasárnap hajnali fél ötkor Apukám keltett, hogy Bodza elpusztult. A kertben eltemettük. A kicsi, hideg teste merev volt, de még így is ő volt nekem a legszebb, a legcsodálatosabb, és bár sajog a szívem, tudom, hogy jobb így neki. Mindenki azt mondja, jó élete volt, jó gazdája voltam, de mindez hozzá sem mérhető ahhoz, hogy ő mennyivel szebbé tette az életemet.

Sokan úgy vannak vele, hogy egy hörcsög mit számít, él 1-2 évet, elpusztul, na bumm. Persze, messze nem mondható olyannak, mint egy kutya, aki az ember legjobb barátja tud lenni, 10-15 évi szoros kötelékben... De ugyanúgy tud fájni, amikor az ember elveszti. Megismétlem önmagam, amennyi szeretetet egy kis állat tud adni, én mindet megkaptam Bodzától. És ezért örökké hálás leszek neki.

Hát sziasztok.

Hihetetlen, hogy ennyien itt vagytok.
Véletlenül a bejelentkezés alatt megláttam a statisztikát, és az átlag olvasószám 101.1 fő per nap. 14. az oldal a Blogok listájában - amit egyébként csak azért néztem meg, mert a 101-es átlag kíváncsivá tett.

Ez a szám kicsit megerősít benne, hogy valamit nagyon elrontok az életemben. Amikor igyekszem, és cseszettül igyekszem, annak alig van látszata, vagy éppen semmi, amikor pedig rá se bagózom az egészre, tessék, hát nem itt vagytok 101-en?

Egy hónapja minden este edzek, egyébként. Nem egy nagy edzés, nevezhetjük tornának is, de épp annyi, hogy a végén kifulladva vörös arccal sűrűn kapkodjam a levegőt és már csak egy fürdésre fussa. És attól függetlenül, hogy élvezem - mert mazochista módon élvezem ezt a szenvedést -, semmi látszata nincsen, de az égvilágon semmi.

És itt most megírtam egy egész litániát arról, mennyire dagonyázom az önutálatban, de... ez nem feltétlen olyan dolog, amit most szeretnék megosztani.

A helyzet az, hogy a felnőtt élet sivár valója elkapott, és kezdek megkomolyodni - fenét, kezdek zsémbes és házsártos lenni. Na mindegy is. 

Nem tudom, ki miért jött fel, hogyan vetődött ide, de nem hinném, hogy ezért. Vagy ha mégis, akkor gondok vannak, tényleg szerettek fürdeni más ember panaszaiban? Azért kedves tőletek, de komolyan.

Élvezzétek a nyarat, a fiatalságot, a barátságot, a mosolyokat, a szeretetet, bármit.

Aztán majd ha talpra állok ismét, akkor jövök.

Jól látjátok, százezer év után íme, új dizájn(szerű valami). Ez még csak a kezdet, igyekszem majd jobban rendbehozni az oldalt, elég fura együtt a kis rózsaszín virágos minden és a sötét Marvel téma, de majd még megoldom, csak nem most.

Hirtelen ötlettől vezérelve jött a késztetés, hogy ezt most megcsináljam.

Írtam már előzőleg, hogy nagy a Marvel-fanság, na hát ez beteljesedett a Végjátékkal (atyaég de furcsa így hívni). Háromszor láttam a nyitó héten moziban. Premier előtti vetítésre mentünk, Infinity War + Endgame egymás után, hatalmas élmény volt. Először még annyira nem is tetszett, aztán csak azt vettem észre, hogy másra sem tudok gondolni, csak a filmre. Azóta is már-már kínosan sok utalást teszek minden Marvel filmből, de hát ha egyszer ezeken pörög az ember agya...

Nem fogok hosszú véleményt írni, mert fölösleges. Benne van minden, aminek benne kell lennie. Nem feltétlen lenyűgöző filmnek mondanám, mert mint egy önálló film, nem rossz, de nem is tartok túl kiemelkedőnek, ellenben mindaz, aminek emléket állít, és ahogy azt teszi, az csodálatos. Nem lett a kedvenc Marvel-filmem, viszont ha rágondolok, nem csak azt az egy filmet látom magam előtt, hanem az egész univerzumot (az egész multiverzumot, haha). Az Endgame több mint egy egyszerű film. Az Endgame egy tiszteletadás mindaz előtt, amit a Marvel letett az asztalra.

És akkor minden magyarázattól mentesen annyival zárnám az egészet:

"And I am Ironman."

Az éremnek két oldala van ugyebár. Ez az én szerelmi életem esetében annyit tesz, hogy vagy nekem nem tetszik a fiú, akinek én igen, vagy én nem tetszem a fiúnak, aki nekem igen. Várom azt a csodás pillanatot, amikor ha megpörgetek egy érmét, az nem fog az egyik oldalára esni, hanem marad ugyanúgy az élén, se fej, se nem írás. Remek metafora, nemde? (Lol, nem.)

Nevetségesen nagyon hasonlít a mostani helyzet a 16 éves korombeli fiús helyzethez, és bárcsak okosabban és érettebben tudnám kezelni, nem pedig úgy, mint egy rakás szerencsétlenség.

Mondjuk az is javítana az állapoton, ha Noriko-san nem döntött volna úgy, hogy kilép az életemből - és Lizéből és Olgiéból - egyetlen szaros szó nélkül. Próbálom elengedni a dolgokat, mert hiába akarja az ember, ami nem megy, nem megy. Átkozottul hiányzik, de ha ötször próbálkoztam azzal, hogy ráírtam, és annyi az eredmény, hogy letiltott, már nincs jobb ötletem. Fogalmam sincs, mi a baj, és úgy tűnik, őt sem érdeklem annyira, hogy egyáltalán megbeszélje velem.

Voltam Prágában március végén, és iszonyat jó volt, gyönyörű egy város, de valahogy még ezzel sem sikerült túllendülni a dolgokon. 

Anno az egyik volt Starbucksos munkatársam kérdezte, hogy van-e olyan, hogy nem tudok aludni, mert eszembe jut valami régi kínos történet. A válasz nem. Csak az okoz álmatlan éjszakákat, amikor arra gondolok, mennyire egy semmilyen, szánalmas ember vagyok. Na ez viszont gyakran ébren tart, így például most is, és az elmúlt hetekben elég szinte folyamatosan.

A munkahelyen káosz van, rengeteg a tennivaló, kevés az ember, sokan felmondanak, és nem úgy tűnik, hogy tartanánk bármerre. Az a furcsa, ha valaki nem káromkodik félóránként legalább egyszer. Ellenben a munkatársaimat nagyon kedvelem, és úgy általánosságban a munkával is elvagyok. Túlórázgatok általában, de azért nem sokat, és mellette megtanultam elengedni ezt az egészet, itthon már egy picike kis gondolatom sincs a munka felé.

Marvel lázban égek Dóriyával, már megvan az Endgame-re a jegyünk, maraton az Infinity Warral összekötve, 6 órát fogunk a moziban ülni, de "egész nap bírnám". Csütörtökön is megnéztünk egy filmet Dóriyával, pénteken itt is aludt, úgy toltunk le péntek-szombat 5 filmet. Végig akarjuk nézni mindet az Endgame-ig, de persze nem állunk túl jól, nagyjából 10 film még hátravan, ami persze nem lenne sok, de hát munka mellett ki tud mindig átmenni a másikhoz filmezni?

Más téma: kaptam legdrágább Anyjuktól, Masikától egy csodddddálatos Zoro pólót. ♥ Annyira imádom. ♥ (A pólót és Masikát is, de azért főleg Masikát persze.)
Azt hiszem, örökre hálás leszek neki a barátságáért.

Próbálok a pozitív dolgokra gondolni, mert azokból is van ám bőven, és kilábalni a borús, szürke napokból. Tudnék örülni egy pár nap szünetnek.

Kedves nőtársaim,

Mindannyiótoknak boldog nőnapot kívánok. Remélem, Nektek is volt egy szuper kedves munkahelyetek / párotok / apukátok / barátotok / bárkitek, aki egy aranyos kis meglepetéssel, vagy akár csak szóban köszöntve feldobta a napotokat. Nekem volt. :)

Ha már nőnap, tegnap Dóriyával megnéztük moziban a Marvel Kapitányt. Nem fogok spoilerezni, ne aggódjatok, csak annyit mondok róla, hogy más, mint az eddigiek. Poénos, laza, néhol talán túlzottan is. Mindazonáltal nekünk tetszett, határozottan elment egynek, bár nem lesz a TOP5 Marvel filmem között.
(Egyáltalán hogy néz ki a TOP5 listám? Ójaj... Koncentráljunk. Ha aszerint nézem, hogy melyiket néztem meg a legtöbbször és legszívesebben:

1. Thor: Ragnarok - I beg your pardon, nem kérdés, ez hozott a fandomba
2. Avengers: Infinity War - BRING ME THANOS
3. Black Panther - WAKANDA FOREVA, sajnálom, ezt néztem kb. a legtöbbször, annyira viccesen beszélnek angolul, nem bírom
4. Ant-Man - Back it up, back it up... Ne kérdezzétek, megfogott, ennyi.
5. Spider-Man: Homecoming - Hey Karen! Annyira kis aranyos.)

Back to the topic. Marvel Kapitány. És a nőnap. Hogy függ össze a kettő azon kívül, hogy egy nap eltérés volt a nőnap és a mozi között? Hát a girlpower természetesen. Akármi is próbálta megállítani, Marvel Kapitány mindig talpra állt és küzdött. Tipik shounen anime, huh? Hiába, engem megfogott. Nagy igényem van az ilyen alkotásokra, amelyek azt mutatják, hogy talpra tudsz állni, bármi is legyen, mert erős vagy legbelül. Tudom, gyerekes.

Az előző bejegyzést illetően, rózsaszín kis álmaimnak kb. 2 hét kellett, hogy kipukkanjanak. Nagyon szép volt addig a pár napig lelkesen reménykedni, de egyre biztosabb vagyok benne, hogy a büdös életben nem fogok senkit találni. Túl sok tükröt törtem már el életemben, ez lesz a kulcs.

A héten egyébként főleg "alone time" napjaim voltak, ami így péntek estére (egyedül itthon, egy Spider-Man: Into the Spider-Verse mesenézés után) eléggé elviselhetetlen. Egyedül tegnap mozdultam ki úgy igazán - jó kis Ikea és ugyebár Marvel Kapitány Dóriyával -, de a többi nap így szimplán... eltelt. Itthon a húgommal néztünk sorozatokat (az övéit, meg Family Guyt), és most, hogy ő sincs itthon, a hajamat tudnám tépni, pedig magam választottam a hétre a remeteéletet. Ilyenkor mintha egy másik dimenzióba kerülnék, ahol az idő szürkén-lomhán folydogál, majd mire észbe kaptál, már lement a heted, és te egy unalmas, semmilyen senki vagy álmok és célok nélkül.

A jövő hétre összeszedem magam. Majd a jövő hétre.